Azok a dobozok….

Hajlamos vagyok a dobozolásra. Erre nem olyan régen jöttem rá. Valahogy úgy, mint az Örkény novellában Tóték… csak valahogy mégis másképp. Nem a gyakorlatban, ahogy ők tették, hanem elméletben….
Az emberrel nap-nap után, mindig történik valami. Ha szerencsés napom van akkor csak jó, vagy egyenlő arányban jó is, rossz is. Ilyenkor a dolgok kiegyenlítik egymást ott belül, és csak szép lassan keresem a történéseknek megfelelő dobozokat….Abban nincs különbség, hogy jó vagy rossz, csomagolok mindent…De abban már van, hogy hogyan és mikor.

A kellemes, jó érzéseket hajlamos az ember minél tovább megtartani, vagy csak felszínesen eltenni, hogy minél többször újra elővehesse és dédelgethesse azokat. Persze hosszútávon ezeknek is megvan a bérelt, biztos helyük, csak nem annyira sürgős még elzárni őket….
Nem így a kellemetlen, fájó élmények…Az ilyenek azonnali intézkedést követelnek az agyamtól. Elsőbbségi ügyintézést a temetésre, vagyis a megfelelő doboz azonnali kiválasztására. A képzeletemben, ezek a dolgok, valahogy mindig sötét árnyalatú, átláthatatlan, de színes csomagolást kapnak.. A fájdalom fokától függően zöld, kék, barna, fekete, vagy szürke masnikkal, - kivételesen bántó esetben tűzpirossal! - és különleges – az elmém által egyedileg készített kibomlás mentes csomókkal.

Ez, a szellem automatikus védekezése, ami azonnal mozgásba hozza a gépezetet ott belül, mielőtt még a szívig hatolna a gondolat. Megszakítja egy perc alatt a csatlakozást,bár néha még így is, értelmetlen tettekre sarkall, és ópiátként zárja le a megfelelő dobozt. Nem is hinné az ember, hogy mennyi ilyen apró kis csomag fér el benne.. A legszebb az egészben az, hogy hisszük, ha gondolunk rá, hogy a rossz csomagok többségben vannak a jókkal szemben. Pedig nem így van. Annyi apróság van bezárva a lelkünk mélyén, hogy ha elkezdjük kinyitogatni a legrégebbieket, akkor meglepően sok, kedves, szívmelengető emlék lapul ott. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a temérdek, mosolyt fakasztó, szeretettel teli kis ládikák mellett, egészen eltörpülnek a mégoly nagy méretű bánatcsomagok is… Hisz minden rossz ellenére, az élet megy tovább, és megmutatja a jó oldalát. Ez a teremtő ajándéka nekünk, gyarló embereknek, hogy végig élhessük az életünket a halál árnyékában is…Hiszem, hogy így van.

Az előtt sosem volt nálunk (magyaroknál) Valentin nap….Amíg be nem gyűrűzött Amerikából ez a szokás…Még abban sem vagyok biztos, hogy épp onnan…. A lényeg, hogy külföldről.
Nem tudom pontosan hogy kié volt az alapötlet, nem is érdekes. Az első időkben, valahogy olyan erőltetettnek éreztem az egészet. Ez is csak egy üzlet – gondoltam, hogy több giccset adhassanak el azok az árusok, akik kapva kaptak az alkalmon….

Talán azért nem is érdekelt igazán, mert valahogy sosem volt kivel megünnepelni…. Amikor még lett volna, akkor nem volt még Valentin nap. Tulajdonképpen ez az „ünnep” a fiatalok ünnepe.. Igen, mondják, hogy a szerelemeseké. Nem mintha nem lehetne szerelmes az ember idősebb korában is. De lehet.! Csak az idősebbek szemérmesek, és nem biztos, hogy népünnepélyt akarnak csinálni az érzéseikből…Hát ezért is szól ez a fiataloknak, a húszéveseknek. De majd ők is lesznek, 21, 31, 41, 51 évesek, és így tovább….. Sőt lesznek házasok, anyák, apák, sőt nagyapák és nagyanyák is…Addigra majd megtudják ők is, hogy az igaz és őszinte érzésekért bizony meg kell „dolgozniuk”, és nehéz, rögös út vezet el addig, hogy egymásra találjanak ne csak akkor, hanem minden Valentin napon újra és újra...

Az ismeretségi körömben a korosztályomban, nincs is olyan pár, akik ünnepelnék ezt a napot.Titokban midig reméltem, hogy majd a Valentin nap reggelén valami meglepetés vár engem is.. De már nem is gondolok rá. Sokkal inkább az anyura, akinek a születésnapja pont egy nappal előtte van, Vagyis ma. És arra, hogy Ő sem kapott soha életében ajándékot „Valentin napra”….Talán akkor sem, ha akkoriban már lett volna ilyen. Hogy miért nem? Talán mert szemérmes volt az apám, vagy talán mert nem volt közöttük szerelem, vagy talán mert másban mutatkoztak meg az érzéseik. Nem tudom, csak sejtem. A „cipőt” megörököltem én is. Húsz éves koromban még nem volt alkalmam örülni ennek a tavasz, és szerelem ünnepnek, pedig akkor lett volna kitől egy szál vörös rózsát, vagy egy bon-bon szívecskét kapnom. Ma már lenne alkalom, de nincs, aki szívből és őszintén adja.

Így hát a holnapi Valentin nap számomra, egy pontosan ugyanolyan vasárnap lesz, mint akármelyik másik az évben. De örömmel gondolok arra, hogy a fiam Marci, már elvitte ajándékát Valentin napra, az első szerelmének. Remélem, hogy a lányom lábára sem illik majd az a cipő, amit én megörököltem anyutól…

2010 február 13.

Az írás megmarad,
mondják.
Mégsem veti papírra
mindenki:
Mit szeretne…
Inkább azonnal vet rá spongyát…

Mégis hisszük,
hogy
magunk,
tovább visszük mással:
Ha nem az írással.

Vers helyett kacagás,
egy őszinte vallomás,
mit még nem hallott más,
egy titok:
Varázslat…
Benne laksz s tovább ad.
Vigyázat!
Fontold meg,
adod e így magad másnak…

Fuvallatként szálló
képek,
festenivalóan szépek…
Félig olvasott könyvben
a jelzés…
Eddig jutottál,
olvasson bele más is,
lássa, hogy érdekelt…
Az utolsó
száz oldalnyi betűhalom,
szemeddel birokra kelt.
De majd folytatod,
egyszer…
Otthagytad magad
a könyvjelzővel.

A pohárnyi színes gyöngy,
fényük szikrázik tükrömön…
A Kis herceg – örök darab-
agyonolvasottan marad….
Mint feslett kabát a fogason.
Ötletszerűen kerül kezedbe,
s hangulatfüggőn teszed le,
vagy öltöd magadra….
Gyámoltalanul várja
vállfára dobva.

Ez is te…!
Utánad, tőled marad mind,
mit szerettél.
Rám köszönnek majd tárgyaid.
Ismerős illatok…
Tudni fogom,
hogy körülöttem,
mindenben vagy…
Lelked írás nélkül is,
nyomot hagy…

Mára már megtanultalak…
Te vén, simlis alak.
Ne játszd a közönyöst velem,
minden idegszálad ismerem.
Hirtelen haragod hidegen hagy,
mert közben mosoly ül szíveden.
Csak arcod oly karvalyképű.
Nincs bennem félelem.
Hiányoznék, s hiányoznál már,
ha elragadna a halál,
s nem lennénk egymásnak se'.
A magány is csak társra vár,
maradj hát helyette magad…
Már úgyis megszoktalak:
Te vén simlis alak.

2010 01. 31.

Majd ha már nem leszek,
tovább élhetek még emlékeidben.
Ha te mennél előbb,
én őrizlek kulcsra
zárt lakattal szívemben:
Örök rabságra kényszerítetten.
Végre érdek nélkül szerethetlek
és szerethetsz... Engem.
Nem kell karcsúnak se lennem,
Se neked macsónak,
gorombulni a szónak…meg ilyenek.
Csak gondolatban egymáshoz simulni,
mint két gyerek, ha tiltott filmet nézeget.
Azt úgysem láthatja senki..
Azon a kiskapun másnak se be, se ki.
Foglalt hely örökre lelkeinknek.
Egymás börtönében vagyunk közösen foglyok,
emlékképszobrok időnk végeztéig.
Nem kell sietnünk hát, és meghalni se félig.

2010 február 10.

Mérhetetlen nyugalmat áraszt,
néha kapkodó szelet támaszt,
majd hűvös méltósággal hízeleg
a szemnek, s csalogatva sétálni int:
Gyönyörűen havazik megint….

2010 01.31

Hózivatarokat kérek!
Nekem azok olyan szépek…
Szeretem a hópelyheket,
ahogy sűrűn ereszkednek,
ejtőernyősként lebegnek.
Földet érve megtapadnak,
de jaj, vége van sokaknak.
Elillan a fehérségük, s
beleolvadnak a tájba..
Odafentről bajtársaik
ugranak halott nyomába.
Addig szállingóznak szépen
amíg vastag takaróval,
be nem borítanak mindent.
Ha már vakít a táj,
diadalt ül a tél ott fent:

Körbekacsint a világon,
a szikrázó hócsodákon,
s újra támad' idelent.

2010.01.31.

Néztem a kutyát, ahogy ugrált a hóban.
Mint egy rugó,
olyan felvillanyozóan bukkant fel a kertben,
mint egy motoros játék vagy valami,
mit erő hajt a hó alól kiugrani.
Prüszkölve repült a magasba,
hogy a hulló pelyheket a szájába kapja.
Nem értette,
miért nem fogy el a sok fehér felette.
Pedig oly szorgosan,
mi a szájába, orrára került, mind megette.
Játszott hát tovább a beste…
Bújt a hóba, hópelyhekért újabb lesre…
Igazi vadász…
Nyáron tóba kereső, vízi áldozatleső.
Télen hóba rejtező, rugólábon szökkenő.
Belátta egy idő után,
gyomra pici térfogatán kifogott a hóesés…
Leült hát a lábtörlőre,
csak egy csepp kis pihenőre:
Úgy bámulta az eget, mint macska az egeret.
Aztán a halk hóesésben, lassan elszenderedett…
Lába rángásából tudtam,
legyőzte végül a hulló hópehely seregeket.

Simítja a hó szűzfehéren
a szürkésfeketéket szépen.
Mintha minden patyolat lenne…
Istenem….Én hiszek benne!
Ha gondolattal fehérülhet
pokolfajzat ördög lelke,
a jóakarat nem hozzájuk,
a mennybe vezetne…
Hiszem, hogy helyesen látom,
s nem a rózsaszín világom
fest fehérre feketét…
Meglátjuk, ha olvad a hó,
mi marad, mi használható’ alatta.
Legyen az egy vidám, színes paletta:
Melyből boldogság, és szeretet jut
mindenkinek a hétköznapokra.
Fessük meg a csodát magunk!
Az lesz, amit mi akarunk…

2010 01.31

Szeretek itt...
Mint ki dobozba csomagolta álmait,
úgy ülök az út peremén.
Hogy lássam, ha jössz majd felém.
Dobolnak ujjaim a kövön,
gondokkal küszködöm.
A „csecsebecsékkel” alkalomra várok:
Beszűkültek a határok….

Valakinek ajándékként adnám az egészet,
ezt a furcsa, kartonpapíros álomképet…..

Ha erre jár véletlenül.
De nincs itt más, csak én, egyedül.
Itt ez a hely, ezt szeretem.
Itt bújok el szép csendesen.
Te sem jársz erre tudom.
De jól esik, hogy mégis….
Ha azt gondolom.
Idehozom a csöndbe zűrös életem.
Lehalkítja egészen, ez a hely nekem.

Szeretek itt,
mert bármikor várhatok Valakit…
Senki sem tudja mit gondolok,
amikor ezen a helyen vagyok.
Átnézem lassan a „barna dobozt”…
Kiveszem mindig azt, ami rossz.
Megsimogatom, hogy jobbá tegyem,
hiszem, hogy szelídít a két kezem….
Itt ez a hely, a búvóhelyem.
Nem talált meg itt még senki sem.
Nehéz a csomag, mit cipelek….

Mindennap hamis álomhegyek benne..
Bárcsak egy is, valóság lehetne!
Itt ez a hely, ez kell énnekem!
Hogy holnap is legyen még életem….

2009. december 27.

Bekíváncsiskodott a Hold…
Olyan kerek, nagy képe volt.
Orcája sárgásan fénylett,
majd szépen ezüstfehér lett.

Hideg mosollyal lenézett,
és gyengén a földre fénylett.
Nyakába tekerte sálját,
udvart kanyarított körbe:

S a csillagokra nézett.
„Világítsatok az éjben
picinyke kis sárga fények.
Nélkületek én sötétlek.

Aztán fordult nyoszolyáján
égi kékpaplanos ágyán:
És már csak a fele látszott.
Épp egy kiflire formázott.

Karcsún, hosszasan vigyázott,
tüzes pirkadatra vágyott.
Eljött hát a Nap, - testvére:
A Hold aludhatott végre…

2010 01. 30.

Hóba írom a neved,
rajzolok hozzá egy
szívet..
Mosoly görbül a számon
nevet azon a lányon,
aki ákom-bákom betűkkel,
csillogó szemekkel:
Hóba karcolt téged.
Hópihék hullnak közben
fentről, tiszta fehérek.
Ragyog a felirat a havon:
Szeretlek Téged!
 

Na ez az év is jól kezdődik!!! Azt hinné az ember, hogy ilyenkor mindig a felhőtlen boldogság, a remény a jobbra, meg a szeretet önti el az emberek szívét. De neeeem...Sokkal inkább a gyűlölet, az irigység, a szomorúság és a stressz....Kit miért. Életemben nem láttam ennyi beteg embert magam körül, mint az elmúlt két évben. Több barátomtól kellett elbúcsúznom, és több barátom - bár még itt van közöttünk, de már készülődik az útra....Ha hívő lennék, azt mondanám, Isten büntetése az embekereknek, de nem vagyok az. Igy aztán simán ráfogom a stresszre, a kilátástalanságra, a létbizonytalanságra, a munkanélküliségre, a mellőzöttségre, a kirekesztettsére és sorolhatnám még tovább. Ennyi párkapcsolat még nem ment szét  ismeretségi körben,  az elmúlt 10 évben, mint amennyi csak tavaly.

Nem tudnak szót érteni egymással, sem a családokban, sem a munkahelyeken, ahol - bár hol van már a kommunizmus eszméje, mégis a maximális kizsákmányolás valósul meg, és teljes egyszemélyi hatalom. Hol a csapatmunka, a közös érdek? Hol a megbecsülés, a lojalitás? Hová tűnnek a 10, 20 30 éve ott dolgozó szakmeberek? Sokan magát a szót sem ismerik - lojalitás.....Szakmák szűntek és szűnnek meg folymatosan. Lassan már vadásznom kell egy cipészt, ha a meg akarom javíttatni a lábbelimet, hogy pont egy szolgáltatót említsek, de hol vannak az esztergályosok, és az egyéb kisiparosok? Hová rohan a világ, követhető- e, és ha igen, mire jutunk vele, ha út közben elveszítjük a boldogságot, a kapcsolatokra való igényünket, az érzéseinket, önmagunkat. Van-e ebből kiút, és hogyan? Megmutatja -e valaki a fellelősséget azoknak, akik csak úúgy', élnek a világba. Akik számolatlanul vállalják a gyermekáldást, nem gondolván arra, hogy vajon fel tudják-e nevelni őket?

Felmérhető-e a következmény, amit ezeknek a gyerekeknek a családonkívülisége, sorstalansága jelent? És vállalható e mások számára ez a fajta felelősség csak azért, mert ennek a társadalomnak a tagjai? Komoly, súlyos kérdések ezek, és nem éppen felemelő érzés az új év első napjaiban ezeken rágódni...Pedig muszáj, kell! Ha sokaknak rossz egyedül, magányosan, a családban, a munkahelyeken, az utcákon, akkor előbb-utóbb mindenkinek rossz lesz az egész országban. Tisztelet annak a kevés kivételnek, akik mindezen problémák felett állnak, akik akár segíthetnének is, ha az úri kedvük úgy diktálná. Ha lenne felelősségérzetük és nem csak nagyravágyásuk akár a politikában, akár a civil szférában...Ha nem a celebekkel büszkélkednének egy-egy fotón vagy riportban, vagy búlvár lapokban, hanem azzal, hogy mit, és mennyit tettek azokért, akik nem csak 2009-ben, de 2010-ben is, ugyanúgy rá vannak szorulva a testi-lelki és anyagi segítségre, ahogy eddig. Sokkal gazdagabb és boldogabb ország lennénk, mint most...

Félnem kellene..
Ismeretlen év ez.
Semmi remény arra,
hogy ez majd szép lesz.
Szép, vagy jó, vagy rossz tán?
Ki tudja, ki érezi?
Belegyalogolván,
hogy fog majd kinézni…
Elindult az óra,
pergetve perceket.
Ne vedd lassulóra
a rohanó éveket.
Tartsd a lépést velük
fürgén és boldogan:
Nem olyan sok az már,
ami még hátra van…

Eszi a féreg, rágja….
A friss húst zabálja.

Így ítél életet
lassú, kínhalálra.
Ölelnek álmaim
Elmém kulcsra zárva.
A testem had vigye,
csak lelkem ne bántsa.
Falakat építek
a féregirtásra.
Szilárdan állni fog
a könnyek barikádja.
Bevehetetlenül
védi majd életem:
azt a rövid időt,
mi megmaradt nekem.
Csaliként húsomból
darabokat dobok,
hogy hihesse rólam:
Végleg elfogyok.
Minden egyes cafat,
mi szájához tapad:
Védi vérző lelkem
a sziklafal alatt….

2010. január 1.

Szeretek itt.
Mint ki dobozba csomagolta álmait,
úgy ülök az út peremén.
Hogy lássam, ha jössz majd felém.
Dobolnak ujjaim a kövön,
gondokkal küszködöm.
A „csecsebecsékkel” alkalomra várok:
Beszűkültek a határok….

Valakinek ajándékként adnám az egészet,
ezt a furcsa, kartonpapíros álomképet…..

Ha erre jár véletlenül.
De nincs itt más, csak én, egyedül.
Itt ez a hely, ezt szeretem.
Itt bújok el szép csendesen.
Te sem jársz erre tudom.
De jól esik, hogy mégis….
Ha azt gondolom.
Idehozom a csöndbe zűrös életem.
Lehalkítja egészen, ez a hely nekem.

Szeretek itt,
mert bármikor várhatok Valakit…
Senki sem tudja mit gondolok,
amikor ezen a helyen vagyok.
Átnézem lassan a „barna dobozt”…
Kiveszem mindig azt, ami rossz.
Megsimogatom, hogy jobbá tegyem,
hiszem, hogy szelídít a két kezem….
Itt ez a hely, a búvóhelyem.
Nem talált meg itt még senki sem.
Nehéz a csomag, mit cipelek….

Mindennap hamis álomhegyek benne..
Bárcsak egy is, valóság lehetne!
Itt ez a hely, ez kell énnekem!
Hogy holnap is legyen még életem….

2009. december 27.

Sóhaj szállt az égre.
Hullik a hó végre!
Bundát húz a tájra,
az egész világra.
Csillog gyémánt pelyhe
szembogarad benne…
Tinta kék paplanját
csillag díszítette.
Fázós holdsugarat
vetített az égre,
hó dunyháját a tél,
kinyitotta végre.
Ropognak lépteink
puhán a hidegben.
Hófehér szerelem
tűzforró szívedben.
Édes sóhaj száll fel
újra a magasba.
Kandalló tüzénél
ölelsz a karodba.
Szűz hó, szűz szerelem
szűzies érzelem…
Hulló hó odakinn,
forró vágy idebenn.
Melegíts, melegíts:
Szeress hát kedvesem!
Szerelmem hópehely
lángoló testeden...
Hull a hó, hull a hó,
odakint s idebent.

2010 január 01

Ritmusokat dobolt az ujjam:
Amíg a poharamért nyúltam.
Száraz martini...
Szeretem az olajbogyót benne:
Intek a pincérnek...
Még egy jó lenne!

Mellettem egy srác dobol a pulton:
Nézem, ahogy néz.
Ahogy a zenére mozog.
Minden porcikája érzi a ritmust:
Ültében imbolyog...
Jó lenne táncolni, lassút!

Mindegy hogy mire..
Csak andalogni együtt, repülni vele!

Rendelt nekem egy italt...
Nem, nekem nem kell kóla!
Maradok a martininál jéggel
és duplán:
Mutatok az olívabogyókra.
Füstös a hely, és kicsi...

Szól a zene, a vágyak üzenete...
Összecsendültek italaink,
s fülembe ivódtak dalaink.
Mert ugyanaz a nóta
csalt szemünkbe könnyet.
Meghitt pillanat volt...

Azt hittem így könnyebb!
Elengedni az időt, álmainkat:
Csak inni, míg az alkohol hat.
A sötét rejt, és elvarázsol,
de reggelre múlik a mámor:
Üres martinis üveg az asztalon...

Az egész csak álom volt, tudom!